A kutya valóságos szent

Természeténél fogva tiszta szívű és őszinte

Ösztönszerűen tudja, mikor nincs rá szükség: órákig képes nyugodtan feküdni, mikor királya belemerül a munkába

Ám amikor a király szomorú és szorong, odalopakodik hozzá, hogy az ölébe hajtsa a fejét

Ne félj. Sose bánd, ha mindenki más el is hagy

Gyere, sétáljunk egyet, és felejtsd el az egészet

 

Kosztolányi Dezső: A kis kutya

A kis kutya mégis a legszebb állat.
Magasba trónol fönn a vánkoson,
csodálva nézem sokszor órahosszat
és fürge szívverését számolom.
Ha álmodik csontokról és ebédről,
gondolkozom, milyen a kutya-álom?
Milyen lehet az élete, az álma
ezen a vad és végtelen világon?

Szegényke mindig bús. Kérdem, mi bántja,
s virgonc szemem kerüli futva-félve.
Egy néma-csöndes bánat titka ködlik
enyves szemébe, barna, bölcs szemébe.
És firtatom: nem szeret úgy-e senki,
s buksi fejét búsan térdemre ejti.

És szólítom: menjünk a kertbe ki,
s lengő fülét lassan leengedi.
Vagy unszolom: hazádtól messze estél?
és mélabúsan önmagába mélyed.

Vagy kérdezem: fáj, úgye fáj az élet?
s reám borul, akár egy drága testvér.

És nógatom: szólj a kutyavilágról,
hol testvérkéd, apuskád messze él,
és kutya-házak vannak, kutya-szobrok.
Száját feszítem és mégsem beszél.
Vagy kérdezem: anyácskád gyászolod te
úgye-úgye, hogy nem jő róla hír?

Nem tud beszélni, a kedveske néma.
És sír és sír… Szegény kis kutya sír.

Úgy élünk együtt, két kis idegen,
valahol messze, mese-szigeten.