Ha kutya lennél…

Képzeld el, hogy reggel felébredsz, éhes, szomjas vagy, legszívesebben kimennél, mert már alig tudod visszatartani, de a lakásban még csend van.

Először megpróbálsz visszafeküdni, de hamar rájössz, az alvásnak ugrott. Elindulsz hát halkan, amennyire tudsz, de a lábaid dübögnek a padlón.

Odaérsz egy ágyhoz, kicsit megpiszkálod a lelógó kezet. Aztán kicsit jobban.

Először csak álmos morgás a válasz, később dünnyögés: na, jól van, gyere. Kikászálódik az ágyból, még látszik az arcán a párna nyoma.

Kikísér, a dolog után vissza. Vizet tesz eléd, meg ételt.

Miközben eszel, őt nézed.

Őt, az egyetlent, a mindenedet.

Ő kávét főz, szendvicset készít. Felöltözik, húzza a cipőjét. Ezt utálod. Most itt fog hagyni. Megsimogat.

Amikor kilép az ajtón, leülsz elé, hallgatod, ahogy a kulcs fordul a zárban.

Aztán csend. A szíved megszakad.

Vajon visszajön? A nap már ferdén süt, mire hazaér.

Rohansz elé, a nyakába ugrasz. Boldog vagy, alig bírsz magaddal. Aztán sétálni mentek, kettesben. Ő mindenfélére gondol az út alatt, te csak rá.

Néha egy-egy illat vagy látvány megzavar, de aztán elmúlik. Csak ő van, aki itt halad az oldaladon.

Tudod, hogy akár az életed adnád érte.

És másokért is, ha ő kérne rá. Romok között kutatnál, golyó elé ugranál, bármit, hiszen jobban szereted őt saját magadnál is.

Ha kutya lennél, így telne minden napod. Ha kutya lennél, az életed a gazdádon múlna.

Hogy ad-e enni, beadatja-e az oltást, a chipet, hogy vigyáz-e rád.

Ha kutya lennél, mindezt nem kérnéd… De ha a gazdád szeretne, ez lenne a minimum, amit megtesz érted.

Bár mindegyikükért megtenné valaki..